Nem szoktam előre elolvasni a könyvek keletkezésének háttérsztoriját, sem az elemzéseket, mert félek a spoilertől.  Azt viszont már a történet elején sejtettem, hogy A mestermű című regényben Claude alakját egy valós 19. századi plein air vagy impresszionista festőről mintázta Zola.

Zola Rougon-Macquart regényciklusának minden egyes darabja meg tud lepni, és olyan sokat ad, hogy életem egyik legjobb döntése volt belevágni a 20 könyv elolvasásába. Falom is őket, ahogy időm engedi, fél év alatt már a könyvek háromnegyedét ledaráltam. Nyilván van bennem egyfajta kényszeresség is, hogy minél előbb túllegyek rajta, és magamévá tegyem a sorozatot, nem hagyok elég időt, két regény között. Lehet, hogy emiatt rendszerint a soron következőt könyv témájához nincs kedvem. Így volt ez A mesterművel is. De mint minden alkalommal, most is pozitívan csalódtam. Beleszerettem, és letehetetlenné vált. 

Ez alkalommal a legnagyobb hatást az tette rám, amikor valahol a könyv közepefelé lesett, hogy Zola saját maga az egyik szereplő:

"Előveszek egy családot és tanulmányozom tagjait, egyenkint, honnan jönnek, hova mennek, miképen hatnak egymásra; szóval, az emberiséget kicsinyben, azt a módot, ahogy az emberiség tenyészik és viselkedik... Másfelől, emberkéimet a történelem egy határozott korszakába fogom belehelyezni és ez fogja megadni a környezetet és körülményeket, a történelem egy darabját... Ugy-e érted, a könyvek egész sora, tizenöt, húsz könyv, epizódok, amelyek összetartják egymást, de amellett mindegyiknek megvan a maga kerete, a regények sora, amelyekből házat építtetek magamnak öreg napjaimra, ha ugyan reám nem szakadnak!"

Szóval beleírta a Rougon-Macquart regényciklus tervét, de a könyvben benne van Zola egész ars poeticája, a művészetről, művészekről alkotott véleménye, és mintegy védőbeszédképp magyarázatot kapunk arra is, miért nem tökéletes egy-egy regénye. Ebből a szempontból A mestermű a Rougon-Macquart ciklus legfontosabb darabja.

Ezen a ponton már utána néztem, kiről mintázta Zola a festményeivel örökösen elégedetlen festőt, a meg nem értett "géniuszt", aki a regényben képtelen kivitelezni mesterművét.

A mestermű tehát Zola egyik mesterműve, amiben tulajdonképpen gyerekkori barátja mesterművéről ír. A könyvben Sandoz valójában Zola, a főszereplője legjobb barátja, aki nagyjából az egyetlen normális értékrendű művész a könyvben (lol). 

Claude pedig Cézanne!

Ez a könyv arra is jó volt, hogy (habár nem szerettem meg őket) felkeltette az érdeklődésemet az impresszionistákat iránt. Elkezdtem nézegetni Cézanne festményeit is, és egyből ráismertem a jellegzetes - Christine által rettenetesnek tartott - stílusra:

"durvák és rikítók voltak, olyan vad színekkel, amelyek sértették, mintha csak valami fuvaros káromkodásai ütötte volna meg fülét egy csapszék ajtajában."

A könyv elején festett "Plein air" című képet pedig tényleg össze lehet gyúrni Cézanne festményalakjaiból:

A háttát mutató fekete kabátos urat

a birkózó nőket

és a karját a feje alá hajtó fűben fekvő meztelen nőt

Zola elküldte könyvét Cézanne-nak, aki felismeri a főhősben önmagát, a sikertelen festőt, akinek a tehetsége nem elég az ötletei kivitelezéséhez. A vérig sértett Cézanne megköszönte Zolának a küldeményt, és soha többé nem találkoztak. Barátságuk véget ért.

Különben szerintem Cézanne okkal sértődött meg, Zola tényleg elég leereszkedően írt róla, holott Cézanne élete közel sem volt olyan tragikus, mint Claude-é. Örökségéből kényelmesen élt, ami lehetővé tette számára, hogy folyamatosan, teljes erővel dolgozzon, hű maradjon művészi hitvallásához, és még életében ismertté vált.