A Szépmű A test diadala kiállítása nehezen emészthető, ha az ember nem Michelangelo szakértő. A tárlatról nagyon hiányzik a kontextus. A kiállításon nincsenek olyan ábrák, amik segítenek beazonosítani a vázlatokat. Erre azonban hiánypótló aloldallal rukkolt elő a Szepmű. Az alábbi oldalon Michelangelo 7 kiállított vázlatrajzát hasonlíthatod össze a kész alkotással.

A legtöbbünk legalább képről látta már a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját. De tegye fel a kezét, akinek beugrik, hogy az izmos testekkel telezsúfolt festmény alakjai közül melyik is mondjuk a küméi Szibilla, akinek horgas orrú profilját nézzük épp a kiállított vázlatok között!

Na ugye... Íme a segítség: 

Kár, hogy nem a kiállítás megtekintése előtt találtam rá erre az oldalra. Sajnos a múzeumban külön nem hívják fel a figyelmet a létezésére (vagy nem túl figyelemfelkeltő módon). De egyébként nem is értem, miért nem szereltek be 7 érintőképernyőt a vonatkozó rajzok alá.

Ezen kívül más problémám is volt a tárlattal. A Szépmű A test diadala című kialakítására a köznyelv és média már a kezdetektől “Michelangelo kiállítás”-ként hivatkozott. Erre ráerősített persze a múzeumon logó, turistacsalogató, óriási Michelangelo feliratos molinó is. (Mintha Leonardo után ez alkalommal legalábbis a Dávid szobor és az egész Utolsó ítélet is helyet kapott volna a tárlaton.) Ehhez képest alig néhány vázlatot láthatunk a mesterről, a többi a pályatársak hasonló munkája. (Becsapva mégsem érezheti magát senki, jobban el kellett volna olvasni a kiállítás címet, ugye...)

Részemről sokkal jobban örültem volna egy a Budapesti Lovas méretű kamara kiállításnak. A test diadala ugyanis ilyen formában nagyon nehezen emészthető: a vázlatok - műfajukból adódóan - kicsik, ráadásul a kísérő szövegek is apró betűsek. Így minden látogató egymást kerülgetve próbálja 30 centis közelségbe dugni az orrát. A kiállítás hosszú, relatíve monoton, hiszen “csak rajzok”, amik közül úgy kell kimazsolázni Michelangelo műveit. (Mert legyünk őszinték, mindenkit ezek érdekelnek leginkább.) Ennek tetejében - nyilván a képek védelme érdekében - még hideg is van. Baromi fárasztó a negyven fokos kánikulából belépve egyfolytában visszadörzsölni az életet az elfagyott karomba. Ez persze az én hülyeségem, a nálam okosabbak készülnek sállal/hosszú ruhával egy ilyen kiállításra. 

Hogy említsek pozitívumot is, nagyon jó ötlet volt, hogy a Sixtus-kápolna néhány vázlata mellé a falra életnagyságban is felskiccelték az alakokat. Ezen keresztül szembesültem vele, hogy a valóságban milyen hatalmasak ezek a festmények, hiszen hiába voltam a kápolnában, a mennyezet annyira messze van, hogy a földről nézve e részletek aprónak tűnnek. Az ember ilyenkor gondol bele igazán, milyen nagy munka lehetett Michelangelonak egy ilyen hatalmas remekművet összehozni.